KÜLÖNLEGES KÉPEK - MARIKA OLDALA
   
 
 
 
 
 
           SZERELMES VERSEK  KÉPEKKEL           
 
 
 
 

 
 
 
 

 Lányi Sarolta -  A reménytelenség fokán

img369/3900/kalaposn3yl7.jpg

Nagyon szeretni volna jó ma
Beleülni a szerelembe:
A felvirágozott hajóba.

Evezni szépen messze, messze
Szelíd örömhullámokon
S a szívem szikrás vágy epessze.

Hullám hűsítse homlokom
S talán ki kéne kötni este
Távol lilázó partokon.

Téged szeretni volna jó...
De nem te vársz a messzi parton,
De nincs remény, de nincs hajó.

 

 

Nagy László - Himnusz minden időben   

 

 

 


Te szivárvány-szemöldökű,

Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belém karoló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha kűzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van : az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem.  

 

 

 

 

 
 

Tábory Maxim - Szerelmedre szomjazom 

img220/8025/emlkkpvg1.jpg  
 

 

 
Röpítsen el bárhova
érzékeim mámora,
játszva fénnyel, vagy árnnyal,
fantáziám ha szárnyal

A magasba, vagy mélyen
bennem szálldos, reményem
vele ég, lobog egyre:
szomjazom szerelmedre.

Kedvesem, ha hallanád
hozzád reszketve megtért
vágyam verses dallamát,

 
Megéreznéd, hogy dalom
mélyén remeg csókodért
szívem, szám, egész valóm.

 

A vers angol nyelven; a költő fordítása:

 

Maxim Tabory:

 

      I  THIRST  FOR  YOUR  LOVE

 

Should the ecstasy of my senses

transport me anywhere,

my fantasy plays with

light or shadow, or soars

 

To the height, or flies free

deep inside me, my hope

burns with it, and keeps flaming:

I thirst for your love.

 

My beloved, if you could hear

the poetic melody of my desire

which quivering returns to you,

 

You would feel deep in my song

tremble for your kiss

my heart, my lips, my whole being.

 
 
 
 
 
 
 
 

 

 

  

 

 

 

 

 

 
 
 

 Rákosi János - Téged várlak

img217/1287/brndosn7nh0.png

Téged várlak átvirrasztott éjjeleken,
Úgy kószál képzeletem,
Miként a tavaszi szél suhan a fákon át.
Eltünődöm elhibázott életemen,
S töprengek szerelmesen,
Miképpen küldjem feléd szívemnek sóhaját.

Ha meghallanád valahol tán
Panaszos ajkam hívó szavát,
Elhozná még a régi vágy,
A boldog múlt dalát.

Téged várlak átvirrasztott éjjeleken,
Úgy kószál képzeletem,
És érzem, hívogató szavam majd rádtalál.

 

 

 

 

 

Karinthy Frigyes - Lecke

 



Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,
mutatni, hogy ölelj Te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted

Bő könnyeim, a könnyű bért,
mit értem ontsz: a könnyekért.

Eldobtam mindent, íme lásd,
hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
csak az kap ingyen, ki ingyen ad.

Mondtam, hogy szeretlek, mondd, szeretsz-e ?
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
de jaj Neked, ha nem tudod.

Jobb lett volna nékünk meg sem születni,
mint egymást így szeretni...

 

 

Szabó Lőrinc -  Semmiért Egészen

img139/8862/szerelmesek8hs2.jpg 

 
 
 

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod életedet,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

 

 

Baranyi Ferenc: Kímélj meg


 

 

Csak ama rettegőn-riadt
tekintettől kímélj meg engem,
mely minden tiltott nász után
felkönyörög ijedt szemedben,
mikor ketté-józanodunk
szemedben kérdő a kerekség,
azt kérdezi: így, így sem únsz?
Azt kérdezi: most is szeretsz még?

E pillantás csak cikkanó,
de épp elég, hogy megalázzon,
bántóan bizonygatja azt,
hogy nem nő túl a testi lázon
mi engem utánad tüzel,
s hogy bujaság a szenvedélyem:
se szív, se gond - csak vér. Szemed
ezt mondja s ez rám nézve szégyen.

Vagy talán őseredetű
e szolgamód riadt tekintet?
Visszacsörrennek néha még
Szokás csatolta ősbilincsek?
Megejtett s nyomban otthagyott
cselédlányok félelme ez még?
Kijátszott mátka kínja, ki
odaadta frigy előtt a testét?

Fekszünk, tilalmas nász után.
Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
Nyugalmam gyengéd ernyedés,
csupán te túlozod közönnyé.
Pedig most inkább kell nekem,
hogy ittmaradj, hogy végre lássad:
ki jó volt lángnak lobbanón -
jó most duruzsoló parázsnak.

Miért alázol hát ijedt
alázatoddal engem? Ó hát
mikor érjük meg már a nők
tudat-emancipációját?
Merj úgy szeretni, mint ahogy
én szeretlek több ezer éve!

Hidd el: csak az a szerelem,
melynek a nász sosem a vége.

 

 

 
 
 

William Shakespeare: LXXV. szonett

 

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

 

 

Kosztolányi Dezső - Akarsz-e játszani?



A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán téát inni véled,
rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált? 
 

 

 

Váci Mihály: Ha elhagynál...

20040401001590

Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?

 

 

Radnóti Miklós: Tétova óda

20040401001442

 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,
Mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

 

 

 

Ady Endre: Mert engem szeretsz

 

Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

 

 

 

 Bella István - Gyönyörűen

 img338/7180/natengerpartjnsw6.png

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok,
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá,
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni.

  

 

 

Zelk Zoltán - Én téged tudlak



Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló víz-gyöngyök útját
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
ujból és ujból megteremtlek.

 

 

 

 

 

Zelk Zoltán - Tizennégy sor  

 

 

 

 
 
Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifju szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

 

 

 

 

 

Robert Burns - Ha mennél hideg szélben



Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szivemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett:
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!

S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

 

 

Baranyi Ferenc - Egy perccel hamarabb


 

Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek, 

 
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után, 

 
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod 

 
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb, 

 
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarább megalvad
és mikor csók közben magad vagy -
szerelmed véget akkor ér.
 
 
 
 
 
 
Baranyi Ferenc - Dal
 
 
 
 
 

Haragszik a
kedves, itthagy engem,
állj elébe
vers, hogy el ne menjen.

Szerelme ág,
nem moccan a lombja,
légy te szellő:
hajlítsd a karomba.
Szerelme rét,
aszály-ölte pázsit,
légy te zápor
s újra kivirágzik.
Szerelme jég
holt szinén vizeknek,
légy te napfény
amitől fölenged.

Haragszik a
kedves, itthagy engem,
állj elébe
vers, hogy el ne menjen.
 

 
 

Hepp Béla - Engedj



Te sosem fakuló lányalak...
itt álltam száz évet, vártalak,
mosolyba fűztem, szelíd szavakba
a bennem borongó felhőjátékot
és láttam a tested,
de nem hoztad árnyékod.

A vér a szívből az agyba fut
megvíva száz kis háborút,
a dobbanások már mást muzsikálnak
ahogy a percek elhalnak csendben
én állok már csak,
egymagam lettem.

Látod? Mosolygok... Távolod
felelősségét is rám tolod,
szerettem volna az egész világot,
egyszer majd megérted,
úgy kellett volna egy
egy mákszemnyi ígéret.
A hétköznap zaja körbevesz,
eljön a nap mint nap ugyanez,
sem ritmus, sem dallam már nem sodor
a felhők közé, s a mélybe le…
ölel a csend nyugodt éjjele…

a józan ész
nem jó zenész.

 

 

 

 
 
 

Szécsi Margit - A kivirágzott kéz

 


Nagy Lászlónak

Ki forgat a ragyogó Űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?

Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod : rám-lángoló szerelmedből nem
vész semmi se kárba,
mert az én halálom : győzelem a halálon,
s magasztos, mint az anyáké :
gyere velem táncolni a halálba.

Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam :
gyere velem táncolni a halálba.

Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz -
gyere velem táncolni a halálba.


Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús -
gyere velem táncolni a halálba.

Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai
hülnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm -
gyere velem táncolni a halálba.

Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt -
gyere velem táncolni a halálba.

Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár -
gyere velem táncolni a halálba.

Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillag-terében -
gyere velem táncolni a halálba.

Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik -
gyere velem táncolni a halálba.

 

 

 

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerûlt
ki imád tücsök-hegedût?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerûlt,
ki rettenti a keselyût!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

 

 

 

 

 

 

 

forrás:

http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/904

http://gepsonka.uw.hu/archiv/archiv5/kivisziat.html

http://maya500.freeblog.hu/archives/2008/06/19/Karinthy_Frigyes_-_Lecke/

- köszönettel -

 

 

vissza a címoldalra





Név:
E-mail:
 
 
 
E-mail:
Jelszó:
 Regisztráció
Elfelejtett jelszó
 
 


images.qwqw.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by qwqw.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!